A Katolikus Karitász Orvosmissziója

Árpád-házi Szent Erzsébet példája nyomán…

„A kereszténység hozta a világba a felebaráti szeretetet, a kereszténység állította fel ennek a szeretetnek első intézményeit. Az egyház karitatív szentjei kezdték először fölkarolni az elesettet, a magányosat, a beteget, azt, aki nem tudott magán segíteni, aki nem volt fontos a világnak! Így tett Árpád-házi Szent Erzsébet, és sokan mások példája nyomán!

Ez a munka sajnos mindig is aktuális volt, és az is marad a világban. Tudjuk Jézustól, de magunk is tapasztaljuk: ránk szorulók, szegények, elesettek, betegek mindig lesznek velünk! Aki komolyan veszi hitét, hite szerint akar élni, annak kell keresni a lehetőségét, hogyan segítheti felebarátját, akiben fel kell ismernie magát az Urat!

Ezt a szeretetet éljük akkor, amikor szerény életvitelt követünk, amikor figyelünk a körülöttünk élőkre, amikor meglátjuk a másik szükségét és segítünk kérés nélkül is, amikor nagylelkűen készek vagyunk akár áldozatot is hozni embertársunkért. Ezt teszi ma a Karitász, mely szervezetten, nemzetközi szervezethez csatlakozva tevékenyen jelen van ott, ahol a szükség megkívánja, a világ bármely pontján.

De segítünk itthon is, ahol csak kell. Szervezetten támogatjuk a családokat, a gyerekeket, azokat, akik nehéz helyzetbe jutottak, akiket természeti katasztrófák sújtottak. És segítenek az önkéntes munkatársak is, hogy ne legyen olyan ember, aki ne lenne fontos, aki magára maradna, akiről megfeledkeznének a többiek. Fontos a beteglátogatás, a másik meghallgatása, a szeretet egyszerű jelének felmutatása!

A Karitász ezzel a sokrétű munkával tanúságot tesz az Örömhírről! Tanúskodik az Egyházról! Só és kovász lesz a társadalomban! Tegye az Úr kegyelme munkánkat gyümölcsözővé, legyen annak eredménye a föléledő hit és az egyházhoz való ragaszkodás, és az, hogy legyen kevesebb a könny, és több a szeretet, hogy legyen a világ Isten terve szerint igazságosabb és testvériesebb!”

(Spányi Antal, megyéspüspök, a Katolikus Karitász elnöke)

Németországból nézve…

Nagyon megérintett az itt élő emberek nehéz sorsa. Mi ilyen élethelyzeteket csak dokumentumfilmekből ismerhetünk. Magától értetődő volt, hogy segítjük a gyermekek prevenciós szűrését.

(Klaus Höhn, a Katolikus Karitász németországi jószolgálati nagykövete)

A karitatív tevékenység nem munka, hanem küldetés

„A keresztény ember – vagy szélesebb értelemben az egyház – csak akkor lehet hiteles, ha a tanítása mögött ott van a karitatív tevékenység. Ha meg tudja mutatni azt, hogy amit hirdet, amiben hisz, azért mit tud tenni, és mit tud tenni azokért, akik elesettek, rászorultak vagy bajba jutottak. Ez teszi hitelessé a keresztény embert, ez teszi hitelessé a mi küldetésünket, ha valóban tevékeny szeretetgyakorlatok vannak mögötte. Enélkül a kereszténység csak elméleti szintű tanítás, ami nehezen követhető. A hiteles karitatív tevékenységünkkel az egyházunkat is vonzóvá tudjuk tenni azok előtt, akik még távol állnak tőlünk, hiszen ezeket a cselekedeteket látván elgondolkoznak, hogy mi is motiválja ezeket az embereket, miért is teszik ezt, hiszen ebből nincs anyagi hasznuk, ez nem jó befektetés, ami pénzt fial. Anyagi formában a mi tevékenységünk soha nem térül meg, olyan értelemben viszont igen, hogy látjuk, amikor az az ember, akin segítettünk, kiemelkedett a mélységből, újra képes az önálló életvitelre.

A karitatív tevékenység elsősorban nem munka, hanem küldetés. Nagyon jó érzés az, ha egy emberen tudunk segíteni azáltal, hogy mellé állunk, biztatjuk, bátorítjuk, a nyomorából kiemeljük. Ez számunkra is gazdagodást jelent, örömforrást. És ha így nézzük, ebben a tevékenységben mindig van vonzóerő, olyan kifelé sugárzó erő, ami esetleg másokat is erre a feladatra hívhat, és megismerve ezeket az apró örömöket, amelyeket az elesetteken keresztül kapunk, őket is arra biztatja, hogy tegyék a jót.”

(Écsy Gábor atya, a Katolikus Karitász országos igazgatója)

„Az Orvosmisszió ma Európában a „leg”-ek missziója. A mindennapi megélhetést tekintve a legszegényebb, utak hiányában a legnehezebben megközelíthető, a nagyvilág számára legkevésbé ismert, egészségügyi szempontból még ukrán viszonylatban is a legelhanyagoltabb településeket látogatják önkénteseink. Emiatt az itt élők helyzete a legkilátástalanabb egész Európában. Ez motiválja orvosainkat és hallgatóinkat, hogy évente tizenkét-tizennégy alkalommal útrakeljenek.”

(Vojcek László professzor, az Orvosmisszió vezetője)